A “kötelező” szó egy olyan kifejezés, mely ellenszenved és undort ébreszt mindannyiunkban, nem is igen van a gyermekeknek kedve ahhoz, hogy ilyen borzalmas szóval illetett könyveket olvassanak, pedig általában nem arról van szó, hogy a könyv maga nem érdekes, vagy hogy nem lenne szórakoztató számukra, ha nem lenne előtte a jelző, mely elborzaszt mindenkit.

Sok esetben nem csak a gyerekek, hanem a szülők is előszeretettel olvassák ezeket a kötelező olvasmány címszó alatt feltüntetett műveket, ha túllendülnek azon, hogy amúgy kötelező.

Sokaktól hallottam, hogy a gyerekük sokkal szívesebben olvasta végig az Egri csillagokat, vagy épp A kőszívű ember fiait, ha nem akkor nyomták a kezébe, amikor az iskolában is kötelező volt. Ezt tapasztaltam magam részéről is, hiszen az említett műveket gyűlöltem a legjobban az iskolában, pedig a végén mégis magyar szakos lettem, és rengeteg kötelező olvasmányt olvastam végig az egyetemen. Bár azt bevallom, hogy így azért nem releváns a véleményem, amikor azt mondom, hogy azért lehet szeretni a “kötelezőket” – bár úgy hiszem, hogy az állítás igaz.

Mielőtt magyar szakos lettem, volt számos pozitív olvasmányélményem, melyeket anyukámmal szereztem elsősorban: vele olvastuk el például Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című regényét, és szétnevettük magunkat  rajta, ahogy például Vörösmarty Csongor és Tündéjének is teljesen más színezete van, ha nem szemforgatva olvassa az ember, hanem nevetve.

Számos olyan szülő véleményét hallottam, akik arról számoltak be, hogy a gyerek utálta a könyvet, majd mikor ő leült vele, hogy valahogy közösen szenvedjék végig mindketten rájöttek, hogy az adott mű zseniális, vicces, érdekes, csak épp nem vették észre korábban, mert arra fókuszáltak, hogy muszájból kell elolvasni.

Érdemes a klasszikusokat úgy kézbe venni, mintha egy izgalmas, érdekes felfedezésre indulnánk a múltban, élményhez kell kötni az olvasást. Ha erre képesek vagyunk, akkor el tudjuk engedni a “kötelező” kifejezéssel járó negatív érzelmeket, és ténylegesen a műre tudunk koncentrálni. Velem ez az áttörés a Szent Péter esernyőjével jött el, és később már az Állatfarmot, és az összes többi kötelezőt ezzel a vidámsággal olvastam. Végül a magyar szakon kötöttem ki.

(A kép csak illusztráció, a Pinterestről származik)