Ha olvasmányélmények, vagy egy jó könyv kapcsán folytatunk eszmecserét, szóba jöhet a szépirodalom fogalma. Igencsak vitatott, hogy mégis mit tekintünk szépirodalomnak, és mit nem… észrevételem szerint ebbe a kategóriába a kanonizált művek tartoznak, a világirodalom nagyjai, és kiszorulnak belőlük olyan művek, melyek tartalmukat, esztétikai értéküket tekintve nem … – és itt elég nehéz folytatni a mondatot. Soha senki se mondta még meg, hogy mi az, ami nincs meg egy műben, ami miatt nem kerülhet be a kánonba, vagy, hogy épp mi az, ami megvan benne és ezért automatikusan kiesik onnan.

A krimik például többnyire nem tartoznak bele a szépirodalom kategóriájába, és bölcsészhallgatóként azt tapasztaltam, hogy az oktatóim, még ha olvasnak is krimit, félve vallják csak be, mondván, hogy azért ez nem magas irodalom. Próbálom keresni a magyarázatot, hogy mi a különbség az örömszerzés és örömszerzés közt? Hiszen ha valaki esztétikai feltöltődés szempontjából olvas egy könyvet, akkor gyönyört szerez magának, míg ha valaki más izgalmat szeretne, szórakozást, az is gyönyört szerez magának. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy itt pusztán arról van szó, hogy alacsonyabbnak tekintsünk mindent, ami nem nehéz a befogadás szempontjából. Az legyen csak magas irodalom, aminek a befogadásáért meg kell küzdeni. Én nem hiszem, hogy helytálló lenne ez az elképzelés.

Hogy a kriminél maradjunk, Umberto Eco, a nemrég elhunyt szemiotika professzor első regénye A rúzsa neve is mondható kriminek, egy kolostorban játszódik, egy nagy íróelőd, Borges Bábeli könyvtár című novellájának alapulvételével készült, történelmi szállal bonyolított, meglehetősen elvont, bonyolult, összetett mű, de végső soron egy apátságban történő gyilkosság kinyomozásáról szól. Lényegében tehát formai dolgok, egy kis tudományos jelleg, nehezen olvashatóság különbözteti meg például Agatha Christie regényeitől, mégis az egyik kanonizált és szépirodalomnak minősül, a másik meg csak krimi.